első évfordulók hete

Valamelyik nap zuhanyzás közben azon gondolkodtam, hogy hányadikán voltunk a 20 hetes ultrahangon és addig számolgattam, amíg rájöttem, hogy 21-én, azaz pontosan ma egy éve.



 

Érdekes visszagondolni arra, hogy milyen bátran, már-már vakmerőn mentünk, mert ugyan, mi baj lehetne? Az volt a legnagyobb problémánk, hogy vajon Pisti bejöhet-e és vajon megnézik-e a nemét és azt is elhatároztam, hogy ha egyedül mehetek csak be, nem kérdezem meg, hogy ugye kislány-e, mert másnapra volt időpontunk magánban ultrahangra. Szerencsére bemehettünk mindketten, így Pisti is elsőkézből hallhatta, ahogy a világunk megingott (hogy aztán bő 3 héttel később atomjaira hulljon). Aztán a nemét mégis egyedül tudtam meg 2 nappal később, Szegeden, mert oda nem jöhetett be velem. Emlékszem, hogy hogy kapaszkodtunk minden olyan információba, ami azzal bíztatott, hogy még minden rendben lehet és haragudtam mindenkire, aki azt mondta, hogy készüljünk a legrosszabbra. Az utolsó pillanatig nem tudtam arra gondolni, hogy ennek a rossz álomnak a végén nem fogom a lányomat egészségesen a karomban tartani. Azt hittem, hogy mostanra legalább már könnyebb lesz. Végülis könnyebb is, de még mindig hiányzik. Lassan nyakunkon a december, az se lesz túl egyszerű. Viszont 5-én megyünk a genetikai tanácsadás remélhetőleg utolsó felvonására, hátha utána okosabbak leszünk a jövőre nézve.

Tavaly november 24-én elszakadt Balázs utolsó cumija, úgyhogy pénteken megünnepelhetjük az egy év cumimentességet, szombaton pedig az eddigi utolsó pajzsmirigy biopsziám első évfordulóját. Mit mondhatnék, elég sűrű nekünk volt egy éve. :)