virtuális kuckó

November 14-e van, este 9 és késztetést érzek írni, úgyhogy bele is vágok, mielőtt elmegy a kedvem (?) tőle. Október 30-án, igazából már 31-én feküdtem el aludni, miután az előző bejegyzésemet megírtam. Reggel Marci 6 után kelt, de sikerült rávenni, hogy még maradjunk ágyban. Összebújtunk, majdnem vissza is aludt még, én végigpörgettem a twittert és az instát, aztán játszani kezdtem a GardenScapes-szel, ami miatt automatikusan kihangosítva tudtam felvenni, amikor 7 után Apu hívott. Kimentem a fürdőbe, mert Balázs és Pisti aludtak még, közben kikapcsoltam a kihangosítást. Tudtam, hogy miért hív annyira korán. Sírva mondta, hogy "őszinte részvétem", meg hogy éjfél előtt 2 perccel még volt pulzusa Anyunak, aztán később már nem és megpróbálta újraéleszteni, pedig tudta, hogy nem lenne jobb neki, ha visszajönne, de meg kellett próbálja. Én úgy képzeltem, hogy csak másnap indulunk, hogy mindent el tudjunk itthon rendezni, de annyira megrökönyödött azon, hogy egyedül kéne bármit is ...

Pocsék napom volt. Persze távolról sem annyira, mint tavaly ilyenkor, most legalább fizikailag nem fájt semmi.   Szomorú voltam, kedvetlen, türelmetlen. Az irodában koncentrálnom kellett, hogy ne sírjak, égett a szemem a visszatartott könnyektől. Semmi másra nem vágytam, mint begubózni és bőgni egy jót, de egyelőre még nem jött el az ideje. Még azt várom, hogy Balázs elaludjon, aztán van még egy megoldandó feladatom és talán majd utána.   Szinte hihetetlen, hogy már eltelt egy egész év Eszter nélkül. Hiányzik és sokszor gondolok arra, hogy épp mekkora lenne, ha minden rendben ment volna és csak áprilisban születik. Már forogna, fogzana, egy csomó zöldség és gyümölcs ízét ismerné már és most lenne az első karácsonya. Ehelyett nekünk lesz már a második, nélküle. Mondtam már, hogy tök igazságtalan az élet?     P.s.1.: Ezt a cikket instagramot pörgetve találtam és pont illik a mai naphoz, mert a gyászról szól.   P.s.2.: Valamikor lesz beszámoló a...

Valamelyik nap zuhanyzás közben azon gondolkodtam, hogy hányadikán voltunk a 20 hetes ultrahangon és addig számolgattam, amíg rájöttem, hogy 21-én, azaz pontosan ma egy éve.    Érdekes visszagondolni arra, hogy milyen bátran, már-már vakmerőn mentünk, mert ugyan, mi baj lehetne? Az volt a legnagyobb problémánk, hogy vajon Pisti bejöhet-e és vajon megnézik-e a nemét és azt is elhatároztam, hogy ha egyedül mehetek csak be, nem kérdezem meg, hogy ugye kislány-e, mert másnapra volt időpontunk magánban ultrahangra. Szerencsére bemehettünk mindketten, így Pisti is elsőkézből hallhatta, ahogy a világunk megingott (hogy aztán bő 3 héttel később atomjaira hulljon). Aztán a nemét mégis egyedül tudtam meg 2 nappal később, Szegeden, mert oda nem jöhetett be velem. Emlékszem, hogy hogy kapaszkodtunk minden olyan információba, ami azzal bíztatott, hogy még minden rendben lehet és haragudtam mindenkire, aki azt mondta, hogy készüljünk a legrosszabbra. Az utolsó pillanatig nem tudtam arra ...

Ma reggel felébredtem és, mint minden reggel, amíg Balázs felébred, felnéztem fb-ra. Az első, ami szembejött, az a szegedma honlapon megjelent cikk volt arról a "fantasztikus" tábláról, amit az összesen 17-bő hetedikként avattak a szegedi női klinikán és aminek az átadásán az én kezelőorvosom mondott beszédet. Aztán később olvastam a wmn.hu -n megjelent cikket is, aminek minden szavával egyetértek.   Őszintén nem tudom, hogy miért kell ilyesmire pocsékolni a pénzt? (A másik kedvencem, ami kb ugyanez a kategória, tegnapról, a 300 milliós Paks2-t fesztiválokon népszerűsítő kamion.) Tényleg minden ennyire rendben van ebben az országban, hogy együttérzésnek álcázott bűntudatkeltésre alkalmas márványtáblákat kell kirakni? (A táblánál csak a gyereknapi plakát a durvább, de az legalább őszinte, nem próbálja elfedni a bűntudatkeltési célját. Azt meg igencsak gyomorforgatónak érzem, hogy ráraktak egy ultrahangképet egy 12 hetes magzatról, azzal a szöveggel, hogy "12 hetes g...

Amikor ez a kép készült, az ultrahangos doki kiszámolta, hogy ma lenne Eszter születésnapja. Csodás, meleg őszi nap volt. A reggel nem telt valami jól, mert bunkók voltak a vérvételen, de utána finomat ebédeltünk Pistivel, aztán üldögéltünk egy padon, élveztük a napsütést, néztük a bicikliző embereket meg a babakocsit tologató anyukákat. Álmodoztunk, hogy milyen lesz újra babázni és nosztalgiáztunk, hogy milyen volt, amikor Balázs volt pici. Aztán a váróban és a rendelőben is minden ismerős volt és ugyanakkor új, hiszen a második babánkat néztük, amint kézzel-lábbal kalimpál és dobog a pici szíve. :) Hazafele boldogságtól repesve hívtunk fel mindenkit, nem féltünk semmitől, hiszen minden rendben volt és túlvoltunk az első trimeszteren. Jó volt látni, hogy Balázs is örül a tesónak, bár szerintem ez részben a boldog tudatlanságból fakadt, hiszen fogalma sem lehet, hogy mi mindennel jár egy testvér, biztos néha azt kívánta volna, bárcsak szabadságra menne és visszakaphatná a telje...

Múlt héten, hétfőn és szerdán Pisti volt Balázzsal itthon, kedden és csütörtökön jött velem Mezőhegyesre, mamázni, pénteken pedig az oviban farsangi bulizott a pajtikkal és mentős pólóban tömte magába a fánkot. Délután porszívóztam és rendeltünk pizzát.  Szombaton, miután Balázs felkelt a délutáni szundiból, beugrottunk az orosházi Tescoba papucsot venni neki, majd kiáztattuk a habtestünket a gyopárosi fürdőben. Balázs nagyon élvezte a pancsolást, sokat csúszdázott és még az sem szegte kedvét, hogy néhányszor elkukkant és nyelt egy kis vizet. Haza sem akart jönni. Mondjuk azután, hogy itthon megmostuk a haját, eléggé elment a kedve a strandolástól. Vasárnap végre rendet raktam Balázs szekrényében, kiszedtem egy csomó kinőtt ruhát, így most sokkal átláthatóbbak a polcok. Hétfőn Pisti elvitte a laptopját a mentőállomásra, amitől Balázs kissé kiborult, mert nem volt min mesét nézni, úgyhogy egész délután azt hallgattam, hogy Apa haza kell jöjjön a laptoppal. Sütöttünk kolbás...

Valamiért az évek során úgy alakult, hogy a szerda lett a hét legrosszabb napja, holtversenyben a hétfővel, úgyhogy annyira nem is meglepő, hogy szerdán volt a terhesség megszakítás is. Azóta minden szerdán a kórházi eseményeken és Eszter elvesztésén pörög az agyam, ha lefoglalom magam melóval, legkésőbb elalvás előtt visszajön az egész. Fura, hogy már eltelt 8 hét, folyton változik, hogy úgy tűnik, mintha csak most lett volna vagy már nagyon régen. Csütörtökön pedig a hétfordulónk volt, ma töltöttük volna a 32. hetet. Biztosan már jó nagy lenne a pocakom és folyton mocorogna a kisasszony. Jövő hét elején mentünk volna ultrahangra. Aztán eszembe jutott, amit Húgom mondott, hogy ha 18 hetesen nézik és nem 20, valószínű, hogy nem is derült volna ki, hogy beteg, úgyhogy csak most szembesülnénk vele és csak néhány hetünk lenne, hogy felkészüljünk arra, amire nem is lehet, a műtétekre meg arra, hogy elképzelhető, hogy csak elvegetálgatna és mi végignézhetnénk a szenvedését. Végüli...

Talán 2 hete kezdődött a hullámvölgyem, vagy a borzalmas fejfájással, ami aztán kisebb megszakításokkal kitartott egy bő hétig, vagy azzal, amikor a hármunkról és Lénáról készült képeket nézve először jutott eszembe, hogy egy év múlva lehetett volna ugyanilyen képünk Eszterrel.  A múlt hetet legszívesebben végig aludtam volna, szerintem nem volt olyan este, amikor ne Balázzsal egyszerre feküdtem volna le, mégis minden reggel hulla fáradtan ébredtem, 9-10 óra alvás után. Aztán pénteken végre eszembe jutott, hogy ilyen 2 esetben szokott lenni, ha terhes vagyok (ezt kizárhatjuk) vagy ha menekülök az életemből és most ez van. Az életkedvem megközelítőleg 0, szinte mindig szomorú vagyok, leginkább bebújnék egy sötét sarokba és elő se jönnék többet. Hétvégén volt időm kisírni magam, emellett mostunk, főztünk, takarítottunk és vasárnap Pisti Anyuja is meglátogatott minket. Hétfőn reggel vettünk komódot a Lidl-ben a majdani harmadik gyerekünknek, mert nagyon jó áron volt, de persze ez...

Tegnap Balázs ébresztett azzal, hogy kezdődő vizibalesetre ébredt és azonnal rohanjunk a bilire. Kapott tiszta pizsit és kisgatyát, aztán rá akartam venni, hogy aludjunk még, de akkor ránéztem az órára és már fél 7 volt, amikor már nem volt értelme visszaaludni, mert fél 9-re mentünk fodrászhoz. Természetesen kicsit még így is elkéstünk. Nem volt egyszerű a hajvágás, sem utána otthon a hajmosás, de mindkettő nagyon időszerű volt már. Most van egy nagyfiús frizurás nagyfiam. :)  Amíg ő kiheverte egy kis mesenézéssel a reggel megpróbáltatásait, én összedobtam egy leveles vajas tésztás, csirkés, tejszínes, kukoricás, sajtos pitét, amit aztán elvittünk Húgomékhoz, mert Balázzsal nem voltunk elég éhesek a nagyon korai ebédhez. Amíg a pite a sütőben illatozott, kiderült, hogy hajnalban autóbalesetben meghalt az ötvenes éveinek elején-közepén járó háziorvosunk (aki egyben Balázs gyerekorvosa is). Nem volt bekötve, kisodródott az autóval, kirepült belőle és ennyi volt az élete. Nem vol...

Egy egész hétig jártam dolgozni, Balázs pedig oviba, amikor sikerült lebetegednünk, ő kezdte, én meg gyorsan csatlakoztam. Lázzal indítottunk, de mostmár "csak" köhögünk és orrot fújunk egész nap. De ettől függetlenül, ideje volt már visszamennem kontrollra, mert 2 hétről volt szó, tegnap pedig, amikorra az időpontot kaptam, pontosan 4 telt el. Muszáj elmesélnem, hátha majd egyszer nevetek rajta egy jót (vagy nem). Magánrendelés, 15 ezer csimpitallér egy tokkal-vonóval 5 perces vizitért. Bemegyek, doktorúr kezet nyújt, megkérdezi, hogy találkoztunk-e már? (A kérdésen majdnem elnevettem magam, de oké, ezer beteget lát naponta, hogy is emlékezne mindenkire?) Mondtam, igen. Kérdezte a nevemet, bepötyögte, megtalált és közli, hogy 28 hetes terhes (lennék, de én ezt számítógép nélkül is megmondtam volna neki). Mondom, hogy nem, mert 4 hete ... és akkor végre leesett neki. Kérdezte, hogy van-e valami kérdésem? Lett volna pár (pl. Miért nem lehetett megmondani konkr...

Az előző posztot ott fejeztem be, hogy csütörtök reggel hazajöhettem. Pisti dolgozott 10-ig, ezért az Apuja fuvarozott haza. Be kellett ugorjak egy gyógyszertárba, mert kaptam receptet tejapasztó gyógyszerre. A patikus nőci alapból sem volt túl kedves, de a receptemet látva még morcosabb lett, szinte láttam rajta, hogy nehezen tartja vissza véleményét az olyan nőkről, akik nem hajlandóak anyatejjel táplálni a kisbabájukat. Útközben felhívtam a védőnőt, hogy végezhetnénk-e a papírmunkával még aznap? Mire hazaértem, Pisti is otthon volt már. Lepakoltam, majd elsétáltunk a védőnőhöz, megírta a szükséges papírokat és átbeszéltük az eseményeket.  Utána még voltunk a biztosítónál zöld kártyáért meg az OTP-ben pénzt tenni a számlára, majd átmentünk Mezőhegyesre, hogy ott várjuk meg Balázzsal, amíg Pisti áthozza Anyut Aradról. Még egy kicsit sikerült is aludnom Balázzsal, akin nem nagyon látszott az öröm, amikor mellettem ébredt. Nekem azért jó volt végre látni őt. :) Már maj...

Jó régen nem írtam (meg még soha hajnal 4-kor). Vagyis írtam én, van 3 draft bejegyzésem is, csak képek kellettek volna bele, de az már elmaradt. Gondolom ennek is ugyanez lesz a sorsa, de mindegy, megírom az "asztalfióknak". Ha jól emlékszem, írtam egy bejegyzést a június végi szabadságomról is, de, magamat ismerve, azt biztosan nem írtam meg benne, hogy amíg Gyopároson áztattuk magunkat, elhatároztuk, hogy jöhet Balázs kistesója, ha szeretne. Augusztus 6-án kiderült, hogy igencsak sürgős volt neki, mert pozitívat teszteltem. :) Teljesen más élmény volt, mint Balázsnál. Egyrészt elég rossz passzban voltunk (az eddigi legnagyobb veszekedésünk után próbáltuk összeszedni a darabjainkat), másrészt ennyi idő alatt még nem tudtam eljutni addig, hogy igazán vágyjam arra, hogy sikerüljön. Azért ennél picit többet próbálkoztam volna. :) Egyébként én már azelőtt tudtam, hogy terhes vagyok, hogy bármilyen teszt kimutathatta volna, még 4 hetes sem voltam, amikor megírtam Rékának, h...