2021/11

November 14-e van, este 9 és késztetést érzek írni, úgyhogy bele is vágok, mielőtt elmegy a kedvem (?) tőle.

Október 30-án, igazából már 31-én feküdtem el aludni, miután az előző bejegyzésemet megírtam. Reggel Marci 6 után kelt, de sikerült rávenni, hogy még maradjunk ágyban. Összebújtunk, majdnem vissza is aludt még, én végigpörgettem a twittert és az instát, aztán játszani kezdtem a GardenScapes-szel, ami miatt automatikusan kihangosítva tudtam felvenni, amikor 7 után Apu hívott. Kimentem a fürdőbe, mert Balázs és Pisti aludtak még, közben kikapcsoltam a kihangosítást. Tudtam, hogy miért hív annyira korán. Sírva mondta, hogy "őszinte részvétem", meg hogy éjfél előtt 2 perccel még volt pulzusa Anyunak, aztán később már nem és megpróbálta újraéleszteni, pedig tudta, hogy nem lenne jobb neki, ha visszajönne, de meg kellett próbálja. Én úgy képzeltem, hogy csak másnap indulunk, hogy mindent el tudjunk itthon rendezni, de annyira megrökönyödött azon, hogy egyedül kéne bármit is intézzen, hogy úgy éreztem, nem bírja ezt el egyedül, úgyhogy azonnal intézkedni kezdtünk. Balázs bukkant elő álmosan, kérdezte, hogy "Mama nincs jól?", én pedig mondtam neki, hogy Mama meghalt. Megölelt, aztán Pistivel átbeszélték jobban a dolgokat. Mint valami robotok vettük végig a tennivalókat, Pisti hívta a főnökét, intézték szerdára a cserét, beszélt az Anyukájával, aki szintén szabaddá kellett tegye a napjait csütörtökig, hogy a gyerekek nála lehessenek és még olajat is kellett vadászni az autónkba. Amíg én csomagoltam, Pisti bement a mentőállomásra lepapírozni a cserét és kinyomtatni az oltási igazolásainkat. Pontban délben leadtuk a gyerekeket, aztán Szeged felé vettük az irányt. Megálltunk Makón a Tesconál, de ott nem volt olaj, de szerencsére Szegeden sikerrel jártunk. Felvettük Kingát, aztán elindultunk visszafelé, Battonya irányába, mert ott hamarabb át lehet jutni a határon.

Amíg mi úton voltunk, Apu elment a temetkezési vállalkozóhoz, Gyöngyi, Anyu barátnője elkísérte és választottak egy egyszerű, de szép koporsót. Este 8 körül vitték el Anyu testét. Apu úgy gondolta, hogy látnunk kéne még otthon, amin én egész úton idegeskedtem, mert nagyon nem akartam látni (szerettem volna inkább úgy emlékezni rá, amikor még élt), de úgy éreztem, hogy nem tehetem meg, hogy nemet mondok, de végülis túl későn értünk haza. Apu időközben volt a református papnál is megbeszélni a temetést, úgyhogy sok dolgot elintézett, mire megérkeztünk.

Nagyon sokáig beszélgettünk, kicsit sírtunk. Apu eléggé össze volt törve, de úgy éreztem, hogy ahhoz képest egészen jól viseli. Kingának bűntudata volt, hogy nem ment haza előző pénteken, mert Anyu is meg Apu is azt mondták, hogy ne menjen, pedig ő érezte, hogy nem találkozik Anyuval többet, ha nem megy haza. Nagyon komoly megérzései vannak amúgy, azt is megérezte, amikor Anyu meghalt. Lehet, hogy nem is baj, hogy a megérzések és a szuper memória is inkább neki jutottak, én nem hiszem, hogy meg tudnék ezekkel bírkózni. Én sokszor azt éreztem, hogy nem azt érzem, amit kéne (habár tudom, hogy nincs olyan, hogy kell), bizonyos szempontból lekerült rólam egy csomó érzelmi teher, a rettegés, hogy mikor jön el az a reggel, amikor Apu hív a hírrel meg Anyut is nagyon sajnáltam azért a rengeteg szenvedésért, amiben főleg az utóbbi hetekben része volt, amikor már képtelen volt bármire önállóan, pedig ő egy büszke és erős ember volt, aki mindent csendben tűrt és korábban sosem szorult segítségre. El sem tudom képzelni, hogy mennyire nehéz lehetett neki hagyni, hogy az irányítást teljesen kivegye a kezéből a betegség és csak sodródni vele a vég felé. Őszintén hiszem az idióta közhelyet, hogy legalább nem szenvedett tovább és megváltás volt neki a halál. És végülis ez a lényeg, nem? A maradóknak nem lett volna könnyebb akkor sem, ha még néhány hétig, hónapig ebben a napról napra romló állapotban itt marad.

Éjjel nem sokat aludtunk. Reggel 8-kor keltünk. Kinga elment Apuval pár dolgot elintézni, én addig Pistivel elmentem kivenni a személyi igazolványomat. Hát, mégse kellett rajtam mulasson a fél rendőrség, hogy az 5 éve lejárt igazolványom helyett készített újért is csak egy év után megyek. Mire hazaértünk, Apu is készült indulni Kingával, úgyhogy felajánlottuk, hogy menjünk a mi autónkkal, legalább nem kell a parkolás miatt aggódni, mert mindig marad valaki a kocsiban. Először visszavittük az oxigén koncentrátort, aztán felmentünk a temetőhöz, de ott épp ebédszünet volt, úgyhogy az újsághoz mentünk feladni a gyász jelentést, utána pedig a temetkezési vállalkozó következett, ahol koszorút választottunk. Utána megint visszamentünk a temetőhöz, utána fekete szalagot vettünk és Pistivel virágot rendeltünk az itteni családtagok nevében, majd hazamentünk ebédelni.

5 után megint elindultunk a temetőbe. Pont világítás volt, úgyhogy sok gyertya égett a sírokon és elég sok ember is volt a temetőben. Anyu fel volt ravatalozva a kápolnában, úgyhogy oda mentünk először. Amíg odaértünk, Kinga mondta, hogy nem akarja megnézni, de aztán ők mégis elmozdították Apuval a koporsó tetejét. Ha nem lett volna ott Pisti, biztosan nem mertem volna nemet mondani, de szerencsére magához ölelt és végig ottmaradtunk a láb résznél, ahonnan nem láttam semmit (Pisti azt mondta, hogy ő is csak a haját látta), de végig féltem, hogy véletlenül leesik a fedél és összetörik és akkor biztosan meglátom. Egy idő után mondta Apu, hogy Pistivel menjünk el a sírig és vigyük el a virágot meg a mécseseket és rendezzük el őket. Jó volt valami feladatot kapni és kicsit kijutni a kápolnából. Szerencsére simán odataláltunk (volt bennem némi félelem, hogy nem sikerül) és el is telt némi idő, amíg a virágokat meg a mécseseket meggyújtottunk és elrendezgettük. Utána visszamentünk a kápolnához és még egy darabig ott maradtunk, aztán még elmentünk Apunak kabátot venni. Elég szokatlan programnak tűnt, ahogy ott kerestük a kabátot (találtunk egy igazán szép sötétszürke szövetkabátot, Apu olyan fess benne, biztos Anyunak is nagyon tetszett volna benne) és még a fiúknak is vásároltunk, Balázsnak sapkát, sálat, kesztyűt, Marcinak meg egy cuki kockás inget.

Este megint elég sokáig beszélgettünk, aztán reggel 8-kor keltünk. Kinga és Apu elmentek lezáratni a koporsót, mi pedig elmentünk a Lidlbe, ahol vettünk esőűzőnek szánt esernyőt is. Utána elhoztuk a virágot. Ebédeltünk, megérkezett nagynéném is, gyorsan megvarrtam a kitűzőket a keskeny fekete szalagból, majd megérkezett unokatesóm is a párjával és indultunk a temetőbe. 2 körül értünk oda, lassacskán megérkezett mindenki és az eső is rákezdett. 3 után kicsivel megérkezett a pap és a kántor is (előtte másik temetőben temettek és idő kellett, amíg átértek). Nem volt hosszú és egészen jó beszédet mondott, leginkább azt emelte ki, hogy Apu és Anyu mennyire szerették egymást. (Lazán kapcsolódik, hogy életem első blogbejegyzését pont az egyik házassági évfordulójukon követtem el és kb még a szenteltvizet is leszedtem a házasságukról, pedig utólag látom már, hogy bár nem volt tökéletes, de tényleg szerették egymást és nagyon felnézek Apura, hogy így helytállt és Anyu mellett állt az utolsó pillanatig.) A temetés után még kicsit álltunk a sír mellett, aztán a főbejárat felé indultunk, mert Gyöngyiék ott "vendégeltek" meg mindenkit, volt Covid-biztos kalács, kétszeletenként összecsomagolva és pálinka. Eléggé átfáztunk, úgyhogy életem második pálinkáját húzóra leküldtem, majd ettem egy kis kalácsot is, biztos ami biztos. Amíg mentünk vissza az autóhoz, beszéltük, hogy egészen rendben volt a temetés, nem volt hangos zokogás meg semmi ilyesmi, amire Pisti megjegyezte, hogy Anyu lett volna az első, aki ránk szól, hogy ne hangoskodjunk és tényleg ilyen volt, ő aztán nem bírta a "jeleneteket", szülni is úgy "engedett el", hogy csak csendben, senkit nem kell zavarni. Nagynéném nálunk is aludt, de unokatesómék is feljöttek egy kis időre, úgyhogy beszélgettünk egy kicsit velük is.

Megint sokáig voltunk fent, reggel pedig elég korán keltünk, mert nagynéném indult is haza, mert mamámat már nem lehet sok időre magára hagyni. Nagynéném úgy döntött, hogy nem mondja el neki, hogy meghalt Anyu (azt se mondták el neki soha nyíltan, hogy beteg), amivel nem értek feltétlenül egyet, de elfogadom, hogy az ő döntése, mivel ő él együtt vele, csak így nem fogunk tudni odamenni, mert nem fogom rávenni a gyerekeket, hogy hazudjanak, ha szóba kerül Anyu. Nehéz ügy ez nagyon és nehéz igazán okosnak lenni benne.

Miután nagynéném elment és Pisti még visszafeküdt, megbeszéltünk dolgokat Apuval meg elég sokat sírtunk is. Mire Pisti felkelt, megérkezett Ibi néni is. Ki gondolta volna, hogy egy hónappal a legutóbbi találkozásunk után megint látjuk egymást?

Finomat ebédeltünk, aztán vártuk Kinga barátnőjét, Dalmát. Olyan szép idő volt, hogy Pistivel elmentünk egyet sétálni. Miután hazaértünk és Dalma is megérkezett, Apu felment egy kicsit a temetőbe. Este összepakoltunk, Kinga is eldöntötte, hogy hazajön velünk (vasárnapra lett volna repülőjegye). Vacsora után még beszélgettünk egy darabig, pedig reggel 6-kor terveztünk kelni.

Reggel elég gyorsan elkészültünk, vettünk péksütit az útra és elindultunk. Dél előtt itthon is voltunk, Kingát kitettük a buszmegállóban, elvettük Anyósomtól a kulcsunkat, kipakoltuk itthon a táskákat, bepakoltuk a porszívót és takarítószereket és átmentünk a lakáshoz, amit november 2-án adtunk volna le, ha aznap nem Anyu temetésén vagyunk, 400 km-rel arrébb. Gyorsan kitakarítottunk, a tárolóból kivettük a cuccainkat, megálltunk a Lidlnél, aztán amíg Pisti kipakolt az autóból, én elszaladtam Marciért az oviba. Nagyon örült nekem, csak úgy repült felém. Beleugrott egy hatalmas pocsolyába, úgyhogy itthon gyorsan átöltöztettem és rohantunk is Balázsért, majd Anyósomhoz ebédelni és a fiúk cuccait összeszedni. Marci szinte ki se akart engedni a látóteréből. Balázsnak is hiányoztunk, de ő ezt már "férfiasabban" kezeli. 🙂

Pénteken Pisti ment dolgozni, én Marcit leadtam az oviban, Balázst a suliban, aztán felszálltam a vonatra és átmentem Kovácsházára és végre átadtam a lakást. Szerencsére nem akadékoskodtak, szerintem örültek, hogy megszabadultak tőlünk. Utána beugrottam Pistihez, voltam a Lidlben, majd busszal hazajöttem. Bevállaltam némi pluszmunkát, amit elkezdtem csinálni. Közben ment a mosó- és a mosogatógép is, zenét hallgattam, egész jó volt így dolgozni és közben még arra is rájöttem, hogy nekünk is megérné belevágni a lakásfelújító pályázatba (aminél visszaadják a költségek felét, maximum 3 millióig), mert olyasmire is adják, amit mi szeretnénk megcsináltatni: klíma beszereltetése és nyílászáró csere.

Fél 2-re elmentem Balázsért, utána ebédeltem, társasoztunk, kiteregettem, dolgoztam még egy kicsit, aztán hazahoztam Marcit az oviból.

Valamikor voltunk Békéscsabán bevásárolni és a fiúknak téli cipőt venni, aztán 11-én volt Marci névnapja is. Balázs újra elkezdett pszichológushoz járni, csak most itt helyben, minden szombaton. Egyelőre elég érdekes, mert mi, szülők is bent lehetünk. Nem tudom, hogy mennyit segít, de az is lehet, hogy ő hosszabb távra tervez, mint a nevelési tanácsadóban az 5 alkalommal és fokozatosabban alakul köztük a kapcsolat, de egyelőre jobban hasonlít egy rajzszakkörhöz, mint bármi máshoz. 🙂

November végén újra Békéscsabán jártunk, mert a munkahelyemen felajánlották, hogy állják mindenkinek a szemüveg cserét, hogyha szükség van rá.

Más nem nagyon jut eszembe azon kívül, hogy idén időben elkezdtük beszerezni a karácsonyi ajándékokat, így már novemberben ki volt találva mindenkinek és egy részüket meg is rendeltük, így most, december 12-én már csak annyi van hátra, hogy várjuk a futárt a csomagokkal. 😀 A karácsonyfánkat is kiválasztotta Pisti Balázzsal. Ja, erről jut eszembe, hogy 4 nap itthoni suli is volt a hónapban, mert túl sok alsós tanár volt beteg és nem bírták helyettesíteni egymást.

Jöjjön pár kép, hátha azokról még eszembe jut valami. 🙂