hullámvölgy

Talán 2 hete kezdődött a hullámvölgyem, vagy a borzalmas fejfájással, ami aztán kisebb megszakításokkal kitartott egy bő hétig, vagy azzal, amikor a hármunkról és Lénáról készült képeket nézve először jutott eszembe, hogy egy év múlva lehetett volna ugyanilyen képünk Eszterrel.


A múlt hetet legszívesebben végig aludtam volna, szerintem nem volt olyan este, amikor ne Balázzsal egyszerre feküdtem volna le, mégis minden reggel hulla fáradtan ébredtem, 9-10 óra alvás után. Aztán pénteken végre eszembe jutott, hogy ilyen 2 esetben szokott lenni, ha terhes vagyok (ezt kizárhatjuk) vagy ha menekülök az életemből és most ez van. Az életkedvem megközelítőleg 0, szinte mindig szomorú vagyok, leginkább bebújnék egy sötét sarokba és elő se jönnék többet.

Hétvégén volt időm kisírni magam, emellett mostunk, főztünk, takarítottunk és vasárnap Pisti Anyuja is meglátogatott minket.

Hétfőn reggel vettünk komódot a Lidl-ben a majdani harmadik gyerekünknek, mert nagyon jó áron volt, de persze ezen is kiborultam, hogy Eszter már ott volt, létezett és mégsem vettünk neki semmit (vártuk, hogy kiderüljön a neme, aztán meg azt, hogy kiderüljön, minden rendben lesz vele), most meg ennyire előre vásárolunk, mikor még nincs is kinek. Szép meg jó előre tekinteni, csak közben meg rohadtul fáj. :'( Egyébként mennyire "vicces" már, hogy Pistivel mindig megbeszéltük, hogy nincs is olyan ok, amiért mi vállalnánk harmadik gyereket, aztán közbejött az élet és jól a képünkbe röhögött, hogy nesze nektek ok a harmadik gyerekre. (Tudom, tudom, szánalmas vagyok, időnként én is annak tartom magam. Talán egyszer elmúlik. (freudi elgépelés: elmúlok) Vagy nem.)

A hétfő egyébként tök mozgalmas volt, ugyanis kitaláltam, hogy szeretnék tetoválást, ami aztán 2 nap alatt elmúlt. Pedig maga az elképzelés még mindig tetszik (egy pitypang lett volna a csuklómra), de úgy látszik, én mégsem vagyok tetovált lány típus. :) Ebből is látszik egyébként, hogy mennyire nem vagyok komplett mostanában, a fantasztikusnak tűnő ötleteimről is gyorsan megállapítom, hogy mégsem annyira fantasztikusak.

Szerdán Anyósommal buszoztam haza, mert ő vigyázott Balázsra, amíg én szülői értekezleten ücsörögtem. Kb 5 perc alatt elmondják a lényeges infókat, aztán fél órában teljesen nevek említése nélkül elmesélik az elmúlt 2 hónap ilyen-olyan eseményeit, majd a következő 20 perben, A fejlődésem lépései c. csoda értékelő füzet segítségével rájöhetünk, hogy mi és az óvónénik a gyerekek 2, totálisan különböző oldalát ismerjük. Valahogy az egész olyan fájdalmas. Pl olyanokat lehet kiolvasni ebből a füzetből, hogy a gyerekem novemberben még a csoport elfogadott tagja volt, de most januárban már csak peremvidékű, nincsenek barátai (de miután rákérdeztem, kiderült, hogy elvan mindenkivel), rosszul fogja a ceruzát, nehezen tanul verset, stb. Inkább nem is sorolom tovább azt, amire emlékszem, mert semmi pozitívum nem volt benne. Vigasztalhatna, hogy a többieknek sem volt (sokkal) jobb, de basszus ennek mi értelme? Teljesen lenullázzák vele az amúgy is csekély életkedvem, hogy azt látom, hogy a fiam olyan dolgokban rossz, amiket sokszor értelmezni sem tudok. Most azon röhögök, hogy biztos én is megbuknék egy ilyen ovis értékelésen. :D

Ma Pisti hősiesen végigjárta a házi- és gyerekorvos váltást. Délután be kellett még én is menjek, megmérte a vérnyomásom, a súlyom, lefénymásolta a pajzsmirigyes papírjaim, beszéltünk a szemüvegemről, az élő gyerekemről meg a nem élőről.

Balázs pedig holnap fog megismerkedni az új doktornénivel, mert mire megsütöttem 2 és fél adag muffint a holnapi ovis névnapra, annyira belejött a köhögésbe, hogy holnap nem megy oviba, ezzel áthúzva a holnapi összes tervünket. Úgy volt, hogy Pisti és Anyuja visznek engem Békéscsabára, tb továbbképzésre, ők meg addig bóklásznak, aztán kávézunk, tescozunk és megyünk Balázsért az oviba. Ehelyett lesz az, hogy a fiúk mennek a dokihoz, én meg busszal megyek Békéscsabára.