23 hét és 6 nap Eszterrel

Jó régen nem írtam (meg még soha hajnal 4-kor). Vagyis írtam én, van 3 draft bejegyzésem is, csak képek kellettek volna bele, de az már elmaradt. Gondolom ennek is ugyanez lesz a sorsa, de mindegy, megírom az "asztalfióknak".

Ha jól emlékszem, írtam egy bejegyzést a június végi szabadságomról is, de, magamat ismerve, azt biztosan nem írtam meg benne, hogy amíg Gyopároson áztattuk magunkat, elhatároztuk, hogy jöhet Balázs kistesója, ha szeretne. Augusztus 6-án kiderült, hogy igencsak sürgős volt neki, mert pozitívat teszteltem. :) Teljesen más élmény volt, mint Balázsnál. Egyrészt elég rossz passzban voltunk (az eddigi legnagyobb veszekedésünk után próbáltuk összeszedni a darabjainkat), másrészt ennyi idő alatt még nem tudtam eljutni addig, hogy igazán vágyjam arra, hogy sikerüljön. Azért ennél picit többet próbálkoztam volna. :) Egyébként én már azelőtt tudtam, hogy terhes vagyok, hogy bármilyen teszt kimutathatta volna, még 4 hetes sem voltam, amikor megírtam Rékának, hogy úgy érzem, sikerült. És azt is azonnal éreztem, hogy kislány.

Az elején nem voltam valami jól, az IR-emből adódóan egyszerre kínzott a farkaséhség és az étvágytalanság, de szerencsére, mire beértem dolgozni, mindig összekaptam magam. Főni egyszer még meg is jegyezte, hogy fogytam. Emiatt is kapóra jött, hogy augusztus 19-én hazamentünk nyaralni.

Bár nem terveztem, de már másnap beavattam Anyut a titokba, mert reggel megint nem voltam jól, azt meg nem akartam, hogy aggódjon vagy kombináljon.

Szombat délután voltunk Annamariéknál, ahol Balázs játszott egy jót, leginkább Kistivel, mert a 7 éves nagylányok már igazán nagyok és szívesebben játszanak magukban, mint a rohangálós kisfiúkkal. :) Mondjuk meg tudom érteni, én sem bánnék időnként némi nyugit magam körül. Itt még gyorsan "kikotyogtuk" a hírt, de utána már sikerült másokat nem beavatni. Egyrészt nem akartam terjeszteni, mert csak a 7. héten jártunk, másrészt még nem voltam dokinál, amit alap esetben azért nem árt megvárni.

Vasárnap délután voltunk fent a Somostetőn, ahol Balázs rengeteget csúszdázott meg kisvasútaztunk is egy kört.

Hétfőn reggel aztán összepakoltunk újra, telecuccoltuk a 2 autót és elindultunk Büdösfürdő irányába. Mielőtt célba értünk volna, megálltunk az Anyuék által agyondícsért rántott húsozó étteremnél, ami nekünk csalódást okozott, mert igaz, hogy tányér méretű a szelet, de a két panírréteg vastagabb rajta, mint a végtelenségig kiklopfolt hús. Mi biztosan nem leszünk visszatérő vendégek. Ezután már csak a szerpentinek vártak ránk, amihez semmi más nem hiányzott, mint a szakadó eső, de legalább a szállásunk tökéletes volt! Manzárdos faház, felszerelve mindennel, melegvízzel, angol wc-vel, zuhanyzóval és olyan fűtéssel, hogy este szellőztetnünk kellett, hogy egy pléddel takarózva aludni tudjunk. Első este nem is mentünk sehova az eső miatt, kipakoltunk, megtanítottuk Balázst a lépcsőn közlekedni, vacsoráztunk, zuhanyoztunk és már aludtunk is. Kicsit aggódtunk, hogy mi lesz, ha Balázsnak éjjel pisilnie kell és még le is kell érni vele félkómásan a lépcsőn, de az öt nap alatt talán csak egyszer kelt fel és akkor sem volt semmi gond. (Nem tudom, hogy azt meséltem-e, hogy miután júliusban szobatiszta lett nappalra, pár hét után kitalálta, hogy éjjelre sem kér pelenkát és az első hetet végig is csinálta balesetmentesen és azóta is max 5-ször foldult elő, hogy bepisilt. Nagyon büszkék vagyunk rá emiatt (is).)

Másnap a szülinapomra és szerencsére száraz időre ébredtünk. Túl meleg azért nem volt, úgyhogy sár és pocsolya maradt bőven, Balázs nagy örömére. Mi már rég túl voltunk a reggelin és már épp elindultunk volna valamerre, amikor végre Anyuék is megérkeztek (nekik máshol volt a szállásuk, ott laktak, ahol az elmúlt 8 évben mindig). Elindultunk együtt a mofeta felé, ahova mi Balázzsal nem mehettünk be, viszont ő nagyon szeretett volna, ezért ebből lett egy jó nagy hiszti, így mi visszamentünk a szállásra. Fáradt is lett addigra, úgyhogy lefektettem aludni. Mire felkelt, készen lett az ebéd (még tortát is csináltam magamnak), aztán kitaláltuk, hogy el kéne sétálni Anyuékhoz, ami egy jó 2 km volt, csak oda. Persze Balázs menet mindenfele rohant, úgyhogy mire odaértünk, jó alaposan kifárasztotta magát, amit nem tudott fél óra alatt kipihenni, így visszafele megint csak a cirkusz volt. Mindenáron azt akarta, hogy én cipeljem, Pisti a nyakába vette, mert talán még úgy a legelviselhetőbb a 15+ kilós súlya, de ott is csak rúgkapált, úgyhogy nem volt egy nagy élmény a visszaút. Mondjuk az igaz, hogy legálabb nem értem rá azon keseregni, hogy már 31 lettem.

Másnaptól aztán beállt a rutin, reggeli után elsétáltunk a kb másfél km-re lévő színpadig, mert addig viszonylag egyenes az út, pocsolyákkal tarkítva, amikbe bele lehetett ugrálni a sárga gumicsizmával, aztán a színpadnál fogócskáztunk, majd visszafele vagy jött gyalog, vagy cipelte valaki. Utána Balázs aludt, a felnőttek ebédet főztek, amikor felkelt ebédeltünk, majd megismételtük a sétát.

Utolsó délután megbeszéltük, hogy Anyuék nálunk alszanak, hogy tudjunk kanasztázni, mert máskor nem került rá sor. Emiatt korábban mentek a mofetába, mi meg elindultunk hármasban még egy utolsót sétálni. Tök jó hangulatban bandukoltunk, egy bácsi Rúzsa Magdit hallgatott jó hangosan, én virágokat fotóztam, Pisti Balázzsal pörgött, tök idilli volt minden, amíg egyszer csak a nevetést sírás váltotta fel. Balázs nagyon fájlalta a karját és keservesen sírt. Gyorsan visszamentünk a házba, tettünk rá borogatást, mert dagadni kezdett a csuklója és kapott Panadolt is. Szerencsére ott voltak a szállásadóink, így sikerült velük megbeszélni, hogy bevisznek minket Csíkszeredába a sürgősségire. Mire Anyuék visszaértek, Balázsnak be volt rögzítve a karja és útra készek voltunk. Hátul ültem és fogtam a karomban. Mire hatott a fájdalomcsillapító (meg persze a rögzítés is segített), már nem volt nyűgös, inkább érdeklődő. A kórháznál teljesen felvillanyozták a mentők. :) A betegfelvételen kb 10 perc várakozás után túlestünk, hasznát vettük, hogy neki is van európai egészségbiztosítási kártyája. Aztán kicsit várni kellett, majd megnézték a karját, ami már sokkal jobban nézett ki, dobolt az ujjaival a fakanálon és, ha nem figyelt oda, fogott is vele. Mondták, hogy azért csak megröntgeneznék, arra várni kellett egy darabig. Közben megbeszéltük, hogy Pisti megy vele, mert nekem nem szabad, úgyhogy csak a folyosóig kísértem őket és telefonálással ütöttem el az időt. Megbeszéltem Apuval, hogy bejön ő értünk, a szállásadónkat pedig felhívtam, hogy menjenek nyugodtan, ne várakozzon a 3 éves kisfiával, főleg, hogy fent hagytuk a feleségét a még kisebb gyerekükkel (ekkor már fél 10 körül lehetett). A röntgenen kiderült, hogy nincs se törés, se repedés, csak meghúzódott a csuklója. Amíg vártunk a dokira, tök jól elmatatott, persze amikor vizsgálták, mondta, hogy fáj, de a felvétel alapján megállapították, hogy minden oké, mehetünk haza. Mire végeztünk, Apu is elért az autóhoz, de még így is várnunk kellett majdnem egy órát. Addig megettük a hátizsákom vésztartalékait, néztük az alattunk elterülő város fényeit és persze a mentőket, amiket ott takarítottak a mentőfelhajtón, úgyhogy a fiúk jó alaposan megcsodálhatták őket. :)

Hazafele aztán alig tudtunk kikeveredni a városból, de valahogy csak eljutottunk a szerpentinig, ahol azt se tudtam, hogy szorítsam Balázst, mert baromira féltem a vaksötétben azon a rengeteg kanyaron. Az járt a fejemben, hogy ha ott lesz valami, biztosan nem ússzuk meg egy csuklórándulással. Balázs közben elszundított, ami éjfél körül nem is csoda, csak akkor ébredt fel, amikor kiszálltunk és rácsodálkozott a millió csillagra, amit az égen látott. Azóta is emlegeti időnként.

Gyorsan lefektettük, aztán aludtunk mi is, úgyhogy a kanasztázás csak kimaradt a nyaralásból.

Másnap azért nem keltünk túl későn. Reggeli után összepakoltunk, majd elindultunk vissza Marosvásárhelyre. Tankolnunk kellett, úgyhogy megálltunk az első OMV-nél, amit már jövet kiszúrtunk, mivel volt játszótere is. Balázs csúszdázott, volt wifi, ettünk egy-egy szendvicset, aztán nem is nagyon álltunk meg.

Délután bevásároltunk, voltunk Ibi néninél, majd csináltam tejszínes, lazacos tésztát, megünnepelendő az 5. házassági évfordulónkat. Mire elkészült, rá se bírtam nézni, de a fiúknak ízlett, aztán reggel én is ettem a maradékból indulás előtt.

A hazaút most borzalmasan hosszúnak tűnt, alig vártam, hogy végre itthon legyünk és kinyújtózzam. Mamáék vártak minket, ezért otthagytuk Balázst, mi meg hazajöttünk kipakolni az autóból. Utána ott ettünk, megkaptam Pistitől a szülinapi ajándékom (egy e-könyv olvasót), ami kb egy órával azután érkezett meg, hogy mi elindultunk nyaralni.

Másnap én már mentem dolgozni. Reggeli szünetben sikerült időpontot kérnem Boros dokihoz, úgyhogy délután, a változatosság kedvéért, megint autóztunk kicsit, most csak Békéscsabára. Boros doki megállapította a terhességet, majd elmondta, hogy ő már nem vállal terhesgondozást, ezért, ha nekem nincs második opcióm és megfelel, felhívná az egyik fiatal kolléganőjét. Elég csalódott voltam, de mondtam, hogy persze, akkor legyen így, úgyhogy még aznap késő délután találkoztunk. Megbeszéltük a szükséges dolgokat, csinált ő is ultrahangot és kaptam papírt, amivel mehettem a védőnőhöz kiskönyvért, amit másnap el is intéztem.

Másnap megkezdődött az ovi. Nem indítottunk jobb lábbal, mert nem hagyták előző nap bevinni a cuccokat, így első reggel olyan felpakolva vittem Balázst, mint egy málhás szamár, ráadásul sietve kellett kipakolni is, hogy elérjem fél 8-kor a buszt, hogy dolgozni menjek. De azóta nincs semmi gond az ovival, Balázs is megszokta, bár minden nap elmondja, hogy nem akar menni. Sajnos olyan nagyon sokat nem is jár, egy egybefüggő hét volt eddig a rekordja és ha egyszer itthon marad, az egy hét a minimum, de volt már 2,5 is.

Szeptember 27-én voltam aztán a 12. hetes vérvételen és ultrahangon, ahol mindent rendben találtak. Délután elmondtuk Balázsnak, hogy kistesója lesz, benne van a pocakomban, még egy nagyon cuki könyvet is vettünk neki arról, hogy mi mindenre jó egy kistesó. Úgy tűnt, mintha nem is hallotta volna (épp Mancs őrjárat volt a tévében, olyankor se hall, se lát), de este a Lidlben már ment a követelőzés, hogy azonnal bújjon ki a kistesó, ő nem vár áprilisig! Másnap aztán mindenkinek elújságolta az oviban, hogy "Van kistesóm!" és Mamáéknak is ő jelentette be.

Ezután már nagyon időszerű lett volna elmondani főninek, de még 3 hétig nem bírtam rászánni magam. Már első alkalommal sem volt boldog, pedig akkor azért lehetett sejteni, hogy előbb-utóbb ez lesz. Most még rosszabb volt a reakciója, mint amire számítottam, mert ő készpénznek vette (sőt, minimum nagyeskünek), hogy én 3,5 évvel ezelőtt egyszer azt mondtam, nem lesz második gyerek. Szóval nagyon csalódott volt és átvertnek érezte magát. Attól tartottam, azonnal határozott idejűre módosítja a szerződésem és GYED alatt búcsút inthetek az állásomnak, de ez aztán elmaradt. A következő napokban szép lassan felengedett, de a csalódottsága még nem múlt el egészen. Pár nappal később kiderült, hogy még aznap elsírta a bánatát a város egyik legpletykásabb nőjének, úgyhogy az engem helyettesítő, de azóta mar gyeden lévő koléganőm már rá hivatkozva gratulált a kistesóhoz.

(folytatás, pár héttel később)

Rohamosan közeledett Balázs szülinapja, úgyhogy azt is elkezdtük szervezni. Megrendeltük az ajándékait, beszéltünk az étteremmel, megrendeltem a tortáját, meghívtuk a rokonságot. Közben megérkeztek a 12. heti vérvétel eredményei is, úgyhogy kezdhettem hajkurászni a doktornőt, hogy adjon időpontot. Kaptam is, pont Balázs szülinapjára.

Anyuék megérkeztek a 23-i hétvégén szülinapozni. Balázs még előző héten lebetegedett, de úgy, hogy mi is elkaptuk tőle, úgyhogy még nekem is jutott egy hét táppénz, így én is meg Balázs is végig otthon voltunk velük. Hétvégén jó idő volt, így játszótereztünk, ahol a telefonom bemondta az unalmast, úgyhogy rendelni kellett másikat. 25-én Pisti dolgozott, így Apu csinálta az ebédet, fantasztikus kolozsvári káposztát, amit Balázs nem győzőtt belapátolni (vicces, mert a töltött káposztáról hallani sem akar). Este sütöttem meggyes márványos piskótát, amibe Balázs pakolta a meggyeket, hogy azért az igazi szülinapon is legyen torta. Este Anyuékkal megnéztem az Időutazó feleségét, amit könyvben milliószor jobban szeretek, de azért a film sem rossz. Jó későn kerültünk ágyba.

Másnap aztán Balázs szülinapjára ébredtünk. Reggeli után megkapta a Duplo tűzoltóságot meg az áruszállító teherautót, ettünk tortát (ő nem, mert nem szereti a meggyet, amit előző este még evett), készítettünk pár fotót, megépítettük, amit meg kellett, aztán mi Pistivel elmentünk boltba. Hazaérve, odatettük a kacsacombokat sülni és már vihettük is Balázst státuszra a védőnőhöz. A szokásos méricskélésen és kérdőíven kívül most volt vérnyomásmérés és lett volna látás és hallás vizsgálat is (előbbinél nem értette meg a feladatot: mutassa a kezével, hogy a stilizált, 3 ujjú kéz merre mutat, utóbbinál meg hallani sem akart arról, hogy a fülére kerüljön a fejhallgató). Utána még kimentünk a háziorvosunkhoz is, ő is kitöltötte a kiskönyvét és már mehettünk is haza. Mire hazaértünk, megjött a futár a telefonommal, elaltattam Balázst, ebédeltünk, majd Pistivel elindultunk Békéscsabára. Olyan korán odaértünk, hogy volt időnk a Telenornál méretre vágatni a sim kártyámat és Anyu kérésére még lottót is vettünk. Kicsit vicces volt a kórházban tölteni Balázs születésének pillanatát, épp csak egy emelettel voltunk feljebb az eredeti helyszínnél. Elég sokat kellett várakozzunk, de aztán csak sorra kerültem. Megnézte az eredményeket, megbeszéltük, hogy minden rendben meg hogy a 20. héten ultrahang meg kötelező vizsgálat nála. Kértem, hogy nézzünk rá a babára, mert még nem igazán éreztem mozogni. Az ultrahangra bejöhetett Pisti is, úgyhogy együtt láttuk a dobogó szívét meg a kalimpáló kezeit, lábait. Utána még beugrottunk Tescoba, úgyhogy szinte csak fektetésre értünk haza.

Balázs másnap is Anyuékkal volt, mert mi mindketten dolgoztunk, aztán délután a szüleim elindultak Szegedre Kingáékhoz, mert másnap mentek együtt Szatmárra, majd másnap haza, Marosvásárhelyre.

Aztán eljött szombat, a szülinapi buli napja. Igazán fejedelmi cirkusszal indultunk itthonról (csak a szokásos, de extra kivitelű nemöltözős hiszti), ami után elmentünk a tűzoltó Sam-es tortáért, majd az Éva csárdába. Kivételesen elsőkként értünk oda, de hamar befutott mindenki. Balázs kapott egy csomó ajándékot, finom volt a kaja meg a torta, aztán 2 körül asztalt bontottunk, hogy a fiatalúrat hazahozzuk aludni.

A következő 4 hét gyorsan eltelt, a baba egyre többet mocorgott, esténként volt a legaktívabb, amikor Balázs befészkelte magát az ölömbe a meseolvasáshoz. Mindig nagyon lent rugdosott, de egyszer a Balázs kedvéért kicsit feljebb célzott, hogy elérje a bátyja tenyerét. <3 Balázs is egyre többet beszélt róla, bekiabált neki, hogy "Hahó, Kistesó!", kérdezte, hogy mikor bújik már ki és a Tesó lettem könyvet is gyakran hozta nézegetni, mert nagyon tetszett neki az ötlet, hogy majd mindkettejük talp- és tenyérlenyomata benne lesz.

November elején mennem kellett Szegedre, pajzsmirigy ultrahangra meg az endokrinológusomhoz. Rosszul indult, mert elfelejtettem beutalót kérni a házidokitól ultrahangra, de szerencsére néhány plusz emeletek közti rohangálással ez megoldódott. Elküldtek EKG-ra is, amit nem bántam, mert legalább be lehetett írni a kiskönyvembe. Boldoggá tettem az endokrinológusomat a babahírrel, cserébe ő elkeserített azzal, hogy 25-én újabb biopszia vár rám, valamint 2017-ben műtét, amit fölösleges tovább halogatni, mert "a pajzsmirigyem egyik fele rondább, mint a másik". Ekkor még azt hittem, hogy nincs ennél lejjebb, de ha valamit igazán megtanultam idén az az, hogy mindig jöhet rosszabb és jönni is fog. Egyébként a műtétbe viszonylag gyorsan beletörődtem, el is terveztem, hogy szülés után 6 héttel bele is vághatunk, gyorsan túl leszek rajta és kész.

Aztán eljött november 21-e, amikor menni kellett a 20. heti ultrahangra a kórházba. Teljesen nyugodtan várakoztunk, nem számítottunk nagy durranásra, főleg, hogy másnapra volt időpontunk a magánrendelésre, ahol azért sokkal alaposabban megnéznek és megmutogatnak mindent. Abban sem voltunk biztosak, hogy Pisti bejöhet, de nem ellenkezett senki. Örültem, hogy láthatom a picit és még az sem tűnt fel, hogy a buksiját többször újramérte a doki. Aztán mondta, hogy lehet törölközni és öltözni, majd, amikor elkészültem, közölte, hogy kér nekünk időpontot Szegedre, kontroll ultrahangra, mert az agykamrák a maximális 10 mm helyett 12 és 13 mm-esek. És még azt is mondta, hogy a kontroll ultrahang után döntést kell hoznunk. Ez nagyon vészjóslóan hangzott és mindkettőnket kellőképpen letaglózott. Várakoznunk kellett egy kis ideig, aztán szóltak, hogy szerda reggel várnak Szegeden.

Hazafele írtam Kingának és Rékának. Húgom tök negatívan állt hozzá, ugyanolyan komor képet vetített elénk, mint a csabai ultrahangos doki. Vele ellentétben Réka optimista volt, amit alátámasztott egy csomó külföldi kutatással, hogy 15 mm alatt nincs is igazán nagy baj. Ettől valamennyire meg is nyugodtunk.

Másnap szóltam az irodában, hogy előállt ez a helyzet, így szerdán sem megyek dolgozni (pénteken már eleve szabin lettem volna, mert időpontom volt pajzsmirigy biopsziára).

Szerdán reggel otthagytuk Balázst Anyósomnál, mi pedig elindultunk Szegedre. A klinikán elég sokat vártunk és csak én mehettem be az ultrahangra. A doktornő itt 13-13 mm-esnek mérte az agykamrákat, de minden mást teljesen megfelelő méretűnek talált és kiderítette azt is, hogy kislányunk lesz. Annyit javasolt, hogy végeztessek TORCH tesztet és december 9-ére adott időpontot újabb kontroll ultrahangra.

Felmentünk Húgomékhoz, mert vittük nekik a 74-es ruhákat, ő meg visszaadta az 56-62-es saját ruháinkat. A kislány ruhákat még nem akartuk elhozni, amíg ki nem derül, hogy minden oké Eszterrel. Közben Réka is felhívott, beszéltünk egy csomót és bizakodóak voltunk, hogy nem lesz semmi baj, mire megint megyünk, biztosan nyoma sem lesz a tágulatnak, de még ha marad is, nem fog gondot okozni. Utánajártam a TORCH-nak is és kiderült, hogy csak fizetősen végeztethető, legközelebb Békéscsabán (a kórház területén), 22 ezer forint, plusz egy ezres a vérvétel.

Gyors telefon az irodába, hogy csütörtökön sem megyek, mert közbejött a vérvétel. A vérvétel egészen vicces sztori volt, alig találtam oda, mert a kórháznak millió meg egy épülete van, én meg nem vagyok járatos, csak a főépület egyik szárnyában, ez meg tök máshol volt. Magánlabor létére csöppet sem volt csili-vili, minden fura volt meg mókás egyszerre. Hazafele benéztünk a bútorboltba, ahonnan majd Balázs galéria ágyát fogjuk rendelni.

Este végre megtaláltam a tökéletes első alvótársat Eszternek (mackó a meskáról, teljesen egyedi lehetett volna, de nem akartam megrendelni, amíg nem bizonyosodunk meg róla, hogy mégis rendben van) és Balázsnak kettészakadt a legutolsó cumija. Meglepettségében nem is sírt, kidobta és mondta, hogy vegyünk elő másikat vagy vegyünk holnap, de aztán lassan felfogta, hogy nem lesz másik. Akkor sírt egy kicsit, majd elalvásnál is mondogatta, hogy nem tud cumi nélkül aludni, de nem tartott tovább az altatás, mint máskor. Éjjel is csak egyszer kereste, de letudtuk annyival, hogy tudod, nincs. Még pár napig elalvás előtt kereste és időnként azóta is emlegette, de szerencsére jól elvan nélküle. Csak azt nem értem, előtte miért kellett állandóan rágni?

Pénteken megint Anyósom vigyázott Balázsra, mi pedig reggel 7-re mentünk a biopsziára. Eléggé be voltam rezelve, mert januárban fájdalomcsillapító mellett is borzalmasan fájt és 3 szúrással sem sikerült mintát venni. Most csak abban bíztam, hogy legalább gyorsan végzek, mert a beutalómon ott virított a Kismama!!! felirat. Sajnos ebből arra következtettek, hogy kurvára ráérek, mert 5. lettem a 9-ből, de legalább 2 sikeres és nem túl fájdalmas szúrással megúsztam. A mintavevős doktornő emlékezett a cisztámra, hogy nem bírta megszúrni, úgyhogy most ő is nagyra értékelte a sikert, az ultrahangos doktornő meg a pocak iránt érdeklődött és azzal nyugtatott, hogy biztos kinövi a picilány a tágulatot.

Vasárnap, december 4-én Marcsi vitt be Békéscsabára, a 22. héten végre megejtettük a 20 hetes vizsgálatot. Hiába kérdeztem, a doktornő nem nagyon válaszolt, pénzt sem vett el, mondván, épp eleget járunk Szegedre.

A következő napok azzal teltek, hogy előre dolgoztam, még a 2017-es tb dossziékat is megírtam, pedig ezzel általában februárban szoktam kínlódni. Mindennel jól haladtam, így gyakorlatilag 8-án készen voltam a számfejtéssel. Közben Balázs halmozta az élvezeteket, hétfőn a saját ovijában járt a Mikulás, kedd reggel itthon, majd délelőtt a Marcsi ovijában (azért volt ott is, mert a saját ovijából szóltak, hogy a 6-át oldjuk meg nélkülük, Pisti meg már elígérkezett Marcsiékhoz Mikulásnak) és akkor még úgy volt, hogy szombaton mentős Mikulás buliba is megyünk. Úgy tűnt, hogy Balázs pénteken megy oviba, csak éppen Marcsi viszi, mi meg Pistivel korán indulunk Szegedre, de Balázs éjjel 2-kor hányni kezdett, úgyhogy én megcéloztam az 5:05-ös vonatot, Pisti pedig dokihoz vitte Balázst.

A vonatozás jól telt, ettem fánkot, hallgattam a zenét, kitaláltam, hogy a MÁV kórházba megyek pisilni (közel van az állomáshoz és törzsvendégként tudom, hol vannak a mosdók) és közben azon elmélkedtem, hogy tulajdonképpen én most csajos napot tartok a lányommal. Nagyon siettem a MÁV-ba, ami miatt aztán nagyon feszült a hasam, ezért szó szerint csak ballagtam a női klinikáig. Egész végig beszéltem magamban Eszterhez, hogy nincs semmi baj, minden rendben lesz, vigyázok rá.

Kicsit korán értem oda. Bejelentkeztem. Vártam. Szólítottak, lemérték az agykamrát, nem mondtak semmit, kiküldtek. Vártam. Lejött egy másik doki, behívtak újra, lemért mindent, hangosan diktált, agykamra 18,2 mm. Átküldött genetikai tanácsadásra azzal, hogy meg van beszélve, utána valószínűleg amniocentézis lesz. Nem omolhatok össze, meg kell találni a 15 épület között, egy vadidegen helyen egy klinkertéglás épületet, akármilyen is az. Megtaláltam, felmentem, ma nincs rendelés, de üljek le. Vártam. Írtam Rékának, Pistinek. Egyszer csak megjelent egy kedves, korgó gyomrú doktornő, közölte, hogy szerencsém van, amiért épp átjött, mert ma nincs rendelés. Elmondta, hogy minden 100 terhességből 4-nél fordul elő bármiféle rendellenesség. Kaptam genetikai utánkövető kérdőívet, amit a terhesség vége után vissza kell küldeni. Vettek vért, szájnyálkahártya mintát. Magyarázott a lehetséges okokról, felvette a családi anamnézist, beleegyeztem, hogy kedden megcsinálják az amniocentézist meg vegyenek vért a köldökzsinórból. Vetélés kockázata 1,5-3%. Megbeszélte a gyereksebészettel, hogy megyek, térképet is adott, hogy odataláljak. Regisztráció, fogalmuk sincs, miről van szó, az a doki szerdáig szabin van. Mindegy, engem ma várnak vissza a nőgyógyászaton. Várok. Elveszik a papírjaimat. Várok. Behívnak. Kedves doki, elmondja, hogy 2 hete műtöttek egy ilyen babát, jól van. Elsőként kimondja, hogy vízfejű. Kéri, hogy kedden mindenképpen a férjemmel menjek, megbeszélni a lehetőségeket. A papírra leírja, hogy indokolt lehet a terhesség megszakítása. Nem olvasom el, sietek, orvost kell kerítenem, aki kezd valamit a papírjaimmal. Várok. Asszisztensnőt találok, értetlenkedik, hogy minek az amnio, meg akarom tartani? Kínlódni fogunk egy életen át. Összeomlok egy pillanatra. Mondom, nem tudom, át kell beszélnem a férjemmel, addig menjen minden a megbeszéltek alapján. Elküld vizsgálatra, betegfelvételre. Kedden várnak 8-ra.

Pisti Apuja hazahozott, közben beszéltem Kingával, a doktornővel meg a védőnővel. Mire hazaértem, részemről megvolt a döntés, bár még magamban sem nagyon mertem kimondani. Rendeltünk pizzát, Marcsi is benézett, ő el merte mondani, hogy szerinte ne tartsuk meg. Fogalmam sincs hogy, de lefektettük Balázst. Aztán összebújtunk és sírtunk. Rettenetesen nehéz volt kimondani, hogy így nem vállalhatjuk, mert senki nem tudja megmondani, hogy mennyire lesz sérült (a gyors állapot romlás nem sok bíztatóval kecsegtetett), nem lehetett volna olyan élete, amilyent a gyerekünknek kívánnánk.

Kiderült, hogy vasárnap délelőtt felhívhatunk egy, a János kórházban dolgozó gyereksebészt, ezért szombaton bescanneltük az összes leletet. Vasárnap átküldtük a dokinak, aki aztán elmondta, hogy még legalább 12 hétig bent kéne maradnia, hogy műthető legyen (egy shunt-öt ültetnek be ilyenkor, ami a fölösleges agyvizet levezeti a hasüregbe, max 4 évente cserélni kell, plusz elzáródhat, begyulladhat, ez mind-mind plusz beavatkozást jelent), ami idő alatt beláthatatlan, mennyit romlik a helyzet és már így is biztos az agykárosodás, ami nem lenne visszafordítható. Elmondta, hogy ebben az esetben nem szabad a magunk érdekét nézni, hanem a magzatét kell és az nem az élet. Jó volt, hogy megerősített a döntésünkben, ahogy aztán később minden más orvos is tett, mert így legalább nincs bennünk kétség a döntésünket illetően. Persze ettől nem lesz könnyebben feldolgozható, csak elfogadhatóbb.

A hétvége könnyek között telt, de vasárnap estére már kialakult az akcióterv. Megbeszéltem Kingával, hogy hétfőn összehoz a dokival, akivel ő szült, mert kellett valaki, aki kézbe veszi az ügyeket, aki tudja, hogy mit akarunk és akkor többé nem zajlik le ugyanaz a párbeszéd újra meg újra, köztem és random dokik, nővérkék meg mittomén kik között: - Ki a kezelőorvosa? - Nincs. - Akkor üljön le és várjon.

Vasárnap este Balázs úgy aludt el, hogy a hasamon volt a keze. Még meséltem is nekik, mert úgy éreztem, hogy Eszter is szereti az estimesét. Éjjel végre jól aludtam, de reggel vacak gyomorral ébredtem. Balázs és Pisti elvittek dolgozni. Vettem egy kalácsot meg egy kólát, végül egész estig csak az utóbbi került kortyonként a gyomromba, mert rettegtem, hogy a rengeteg tennivalóm közepette kijön rajtam a Balázstól elkapott vírus. Egész nap nagyon céltudatos voltam. Reggel elmondtam Főniéknek, hogy mi a helyzet, mit fogunk tenni és hogy idén már nem dolgozom többet. Látszott rajtuk a megrendülés, mindenki kedves volt és támogató. Elküldtük kolléganőmmel a bevallásokat, közben Kinga szerzett időpontot a doki magánrendelésére. 2-kor elköszöntem, Pisti leszállította Balázst Anyósomhoz, aztán mentünk Szegedre. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, amikor Kinga mondta, hogy a Boldogasszony sugárúton van a rendelő. Aktuálisan minden voltam, csak boldog asszony nem.

Bementünk a dokihoz, átnézte a leleteket (az egyiken, a 20. heti ultrahangon rajta volt a neve, ami szerintem jól jött). Elmondtam, hogy másnap mennem kéne amnióra és köldökzsinór vér vételre, de nem látjuk értelmét (egy előzetes eredmény fényt deríthetett volna az okokra, a teljes eredményre heteket kellett volna várni, de a lényegen semmi nem változtatott volna és már így is majdnem kifutottunk az időből), mert döntöttünk, nem tarthatjuk meg a babát. Megvizsgált, aztán megbeszéltük, hogy másnap reggel pár napra való cuccal jelentkezzem a klinikán az asszisztensénél az uh laborban, csinálnak még egy ultrahangot, amivel átmehetünk a gyereksebészetre, ahol nyilatkoznunk kell a döntésünkről, aztán felvesznek az osztályra és délután elkezdjük előkészíteni a dolgokat. A beavatkozásról kelletlenül adott információt, viszont arról gondoskodott, hogy ne távozzunk fizetés nélkül. Legalább kaptunk nyugtát róla. :)

Hazafele lebonyolítottam félmillió telefonbeszélgetést és közben twitterre is kiírtam, hogy sajnos el kell engednünk Esztert. Sokan írtak együttérző üzenetet, akik közül néhányan, Pisti és Réka mellett, tartották bennem a lelket ebben a nehéz időszakban, amiért nem lehetek elég hálás nekik. Mire hazaértünk, minden meg volt szervezve: összepakoltam a kórházi cuccom, plusz Balázsnak és Pistinek csütörtökig, amíg a Mama-hotel vendégszeretetét élvezték. Az egyetlen, aki nem akart segíteni, Pisti főnöke volt, ezért magának kellett elintéznie a cserét szerdára, hogy velem tudjon lenni, amikor műtenek (a sors idióta tréfája, hogy végre, 8 év után lett volna egy teljesen szabad karácsonya, de 24-én dolgoznia kellett, ha ott akart lenni a lánya elvesztésénél).

Miután minden meg volt szervezve és el volt intézve, végre össze lehetett omlani egy kicsit. Sajnáltam magunkat, Balázst, Esztert. Annyi mindent szerettem volna mondani Balázsnak, azt hittem, hogy nem tudja még, hogy mi van, de kiderült, hogy hétvégén már kérdezgette Pistit, hogy miért sírok és ő elmondta neki, hogy Eszter nagyon beteg. Este aztán lefekvés előtt elmondtuk neki, hogy most pár napig Mamánál lesz és este majd Apával alszik, én meg a kórházban leszek, mert Eszter nagyon beteg.

Egész jól sikerült aludni és még úgy is időben indultunk, hogy Balázs is felébredt, de legalább el tudtunk köszönni.

Eseménytelen volt az út Szegedig, megálltunk a MÁV kórháznál, mert ott tudtam, hogy van gyógyszertár (ki kellett váltanom az antibiotikumot), aztán mentünk volna a megszokott parkolóba, de egy barom hátragurult a lámpánál és picit nekünk koccant. Ő leparkolt, aztán elsétált, mi megvártuk a rendőröket, hogy nehogy később feljelentsen minket. Persze az idő csak telt, én meg tök ideges voltam, hogy elkésünk, mert a parkoló jó 20 perc sétára van a klinikától. Végül megkértük Pisti Apuját, hogy vigyen el minket addig, így pár perc késéssel megérkeztünk.

Megvolt az ultrahang, agykamra 20 mm. Előttem telefonált át a doki a gyereksebészetre, de 5 perccel később ott már nem tudták, hogy mégis mit akarunk. Amíg várakoztunk, egy csajt figyeltem a pár hetes kislányával, Lunával. Amikor végeztek és öltöztette, a kislány nagyon sírt, mert ugyan melyik baba szeret öltözni? Ott ültem és nyeltem a könnyeimet, mert arra gondoltam, hogy bárcsak az én lányom is sírhatna ugyanezért.

Nagyon sokat vártunk, de annyira nem bántam, addig is még Eszterrel lehettem, aki sokat mocorgott. Aztán végül csak előkerült az a doki, akihez küldeni akartak. Átnézte a leleteket, közöltük a döntésünket, helyeselt, aztán adott papírt arról, hogy orvosilag támogatható a kérésünk, hogy megszakítsák a terhességet.

Visszaballagtunk a nőgyógyászatra, ahol kaptam egy betegfelvételi kartont (alig 20 perc papírmunka és írógépen kalimpálás volt), amivel el kellett mennem a betegfelvételi irodába, majd onnan fel a 3. emeletre. Újabb adag tájékoztatón és nyilatkozaton rágtam át magam, de nem nagyon tudtam figyelni, mert zsongott a fejem a beavatkozásról frissen beszerzett információktól: laminária felhelyezés, másnap reggeltől 2 óránként "szuri" (aka. oxitocin, én nem tudom, miért félnek annyira kimondani?), 2-3-max 4 kör, ha nem történik semmi, akkor kaja-pia, másnap kezdődik a következő kör. Ez szíven ütött, mert azt hittem, szerda délelőtt mindenképpen túl leszek rajta. Kaptam ágyat, megmutatták, hol találom a fürdőt, kaptam másnapra kórházi hálóinget, aztán mire kipakoltam és felvettem egy pizsit, meg is jelent a doki, hogy még klimpírozzon egy sort a kartonomra és abba a hitbe ringasson, hogy Eszter még a hasamban lesz, amikor elaltatnak. Ezután jött a lamináriás "buli", kaptam egy méhszáj lazító szurit, egyenesen a célterületbe, majd jött a kellemetlen rész, a pálcikák felhelyezése (másnap megtudtam, hogy 9-et kaptam, végülis nem tűnt annyinak, úgyhogy jók vagyunk). Utána 2 órán keresztül feküdni kellett, mert annyi idő alatt elég nedvességet szívnak magukba ahhoz, hogy már ne essenek ki. Pár percig görcsölt a hasam, de utána nem éreztem már semmit. El is küldtem Pistit ebédelni meg nekem is hozott kaját, mert túl későn érkeztem ahhoz, hogy ebédet is kapjak.

Közben felélénkültek az "egynapos" szobatársak, kaptak ebédet, rendbe szedték magukat és készültek haza. Egy csaj maradt, aki utánam kapta a lamináriákat, pedig már előttem is ott volt. Vele kezdtem beszélgetni, kiderült, hogy hétfőn elfolyt a magzatvize, pedig csak a 15. héten volt. Kedden várták, hogy hátha elég tud visszatermelődni, de nem, ezért lettünk sorstársak. Azért nem teljesen, mert, mint másnap kiderült, az igazi kálváriát csak a 18. hetet betöltötteknek tartogatják.

Este még messengereztem meg DM-eztem egy csomót és egyszer, amikor magamra maradtam a kórteremben, elbúcsúztam Esztertől. Elmondtam neki, hogy nagyon vártuk, nagyon szeretjük és borzalmasan sajnálom, hogy ezt kell tennünk, de neki is így lesz a legjobb. Megígértem, hogy neki nem fog fájni és kértem, hogy vigyázzon Balázsra, legyen az őrangyala. Úgy aludtam el, hogy simogattam a hasam.

2016. december 14. Reggel 5-kor hozták a lázmérőt és az első injekciót. Eltelt 2 óra és én nem éreztem semmit. Második szuri. Semmi. Közben volt vizit, a főnővér vagy nem tudom ki, azt mondta, hogy időben elaltatnak. Újabb vizit, a fejünk fölött megbeszélték az orvosok, hogy a másik csajnak műtét, de én más eset vagyok (mondjuk sejthettem volna, mert ő nem kapott oxit). Ő elment megérdeklődni egy doktornőtől, hogy mi vár rá. A válasz, műtét. Elmentem én is. A válasz: megszülöm, utána műtét. Teljes pánikban leálltam vele vitatkozni, hogy dehát Keresztúri (a kezelóorvosom) azt mondta, előtte elaltatnak. Erre azt mondta, hogy csak azt mondhatja, ami a kartonomon is van meg azt, hogy nincs is akkora eszköz, ami elég lenne, mert már túl nagy a méhem. Teljesen sokkolt, pánikba estem. Közben megérkezett Pisti, majd 9-kor a harmadik szuri. Kezdtem felfogni, hogy ha továbbra sem érzek semmit, lassan hozzák az ebédem és másnap kezdjük elölről, ráadásul Pisti sem tudott volna velem lenni, mert mennie kellett dolgozni és Anyuért Aradra.

Pisti megkérdezte, hogy nem kéne megpróbáljunk sétálni? Minden porcikám tiltakozott ellene, mert egyáltalán nem terveztem vajúdós dolgokat csinálni, de tudtam, hogy muszáj lesz. Elindultunk. Ott sétálgattunk a veszélyeztetett terhes, pocakos kismamák között, akiknek fogalmuk sincs, hogy mennyire szerencsések, mert igaz, hogy elunják az életüket, de a végén hazamennek egy kisbabával. Írt sms-t a védőnőm, hogy túlvagyok már rajta? Felhívtam, hogy az a helyzet, hogy hiába ígértek nekem bármit, itt ma szülni kell. Már pár kör után érződött a séta hatása, pár percenként jöttek a fél-egy perces fájások. Kb fél óra után mentem el zuhanyozni és felvenni a kórházi hálóinget, aztán sétáltunk tovább. Hamarosan egybefüggő lett a fájás, időnként picit enyhült, de el nem múlt. Pisti mondta, hogy mostmár szólnunk kéne, de féltem, hogy kiderül, alig tágultam és még órákig így kell szenvednem (megfeledkeztem a lamináriákról, a tágítást azok már elvégezték). Végül csak szóltunk. Leültettek, hogy várjak a dokira. Közben kérdezték, hogy hol fáj, mondtam, hogy a derekam meg a hasam alja, de a fiam születésénél is ott fájt. Jött Keresztúri, kiszedte a pálcikákat (sajnos végignéztem, ahogy kidobta őket a kukába) és mondta, hogy sétálgassak még kicsit. Visszamentem a szobába egy betétért, majd elmentem pisilni. Addigra változott a fájdalom, mintha még lejjebb költözött volna. Le akartam ülni egy pillanatra az ágyra, de többet nem tudtam felállni. Pár perc után kérdeztem Pistitől, hogy szerinte létezik, hogy tolófájásom legyen? A szobatársam épp akkor jött vissza a férjével, Pisti őt kérte meg, hogy szóljon valakinek, mert már nem tudok mozdulni.

Gyorsan hoztak egy tolószéket, még a papucsomat is otthagytuk, betoltak a vizsgálóba, mondtam, hogy mintha tolófájásom lenne, felhívták a dokit, hogy hány ujjnyira voltam kitágulva, mondta, hogy 4, aztán már toltak is a lifthez, közben még az ajtónál láttam Pistit, útközben mondtam, hogy mostmár biztos, hogy tolófájásom van és a következőt már nem tudtam visszatartani, így egyetlen nyomással kint is volt Eszter, teljesen ép burokkal, ami aztán a szülőszoba előtti folyosón repedt meg és úgy öntött el mindent a magzatvíz, mint amikor egy vízzel teli lufi kipukkad. Még a liftben mondtam, hogy sajnálom, ez ugyanúgy szólt a szülésznőknek a kalamajkáért és Eszternek mindenért. A tolószékből átsegítettek az ágyra, a bugyit is csak ott hámozták le rólam, mert mondtam, hogy vigyázzanak, nem akarom, hogy Eszter leessen. Ekkor ért oda a doki, 2 ujjal elszorította a köldökzsinórt és akkor talán egy pillanatra hallottam egy nagyon nagyon halk hangot, mintha felsírt volna, amit valószínűleg csak képzeltem. Szabadkoztam a dokinak, hogy nem szóltam előbb, de nem gondoltam, hogy már tolófájásaim lehetnek (nem telt el 10 percnél több a vizsgálat és a szülés között), de mondta, hogy ne szabadkozzak, ő sem gondolta, hogy ennyire nincs már idő. Jött valaki, aki elvágta a köldökzsinórt és utána a doki a 2 tenyerében fogva vitte el Esztert, végig vigyázva, hogy én ne láthassam. Mondjuk nem is akartam odanézni. Tudom, hogy talán nem helyes, de akkor sokkal inkább voltam megkönnyebbült, mint szomorú.

Vénát szúrtak, kaptam bele oxitocint, hogy megszülessen a méhlepény is. Jött egy beteghordó, átpakolt egy ágyra és áttolt a műtőbe. Ott újabb átpakolás, rámigazította az ágyat, az anesztes aláíratott valami papírt, felrakták a vérnyomásmérőt, bezsákolták és rögzítették a lábaimat és a bal karomat. Az anesztes doktornő mondta, hogy elveszi a szemüvegem, alvás közben úgysem kell, de Keresztúri mondta, hogy akár rajtam is hagyhatná, hogy élesebben lássam az álmaimat. Utána szóltak, hogy lélegezzek és most elaltatnak. Mondtam, hogy erre vártam egész nap.

Nem sokkal később arra eszméltem, hogy megint a beteghordó nyakába kell kapaszkodni, hogy az ágyamra tegyen. Volt infúzióm, kaptam papírvattát és 2 órán keresztül az oldalamon kellett feküdnöm, de akkor már Pisti velem volt. Végigbeszélgettük a 2 órát, de a végén már borzalmasan kellett pisilnem. Azt hittem, hogy először mosdóba lehet menni, de nem, előbb az ebédet hozták. Mondjuk legalább a leves nagyon nagyon finom volt, a második már kevésbbé, abból nem sokat ettem, inkább a papírvattával és a majd' kipukkadó hólyagommal eltipegtem a mosdóba és zuhanyozni. Kaptam tiszta hálóinget és ágyneműt, úgyhogy hirtelen sokat javult az életminőségem, csak a hülye branült nem akarták kivenni a könyökhajlatomból.

Pisti elment Fruzsival ebédelni, majd elhozta látogatóba is. :) Miután elmentek, Kinga is benézett, de teljesen letaglózták a szülésének és kórházi tartózkodásának emlékei, úgyhogy én öntöttem lelket bele és nem fordítva.

Este és reggel még kaptam 1-1 méhösszehúzó szurit és csütörtökön fél 10-kor elhagyhattam a kórházat.