Cecilia Ahern - Talált tárgyak országa

az íróról: a mindössze 28 éves Cecilia Ahern, a volt ír kormányfő lánya, ünnepelt írónő szerte a világon. 2004-ben, alig 23 évesen írta az első regényét, a P.S. I love you-t, amely nyomban világsiker lett, több, mint 40 országban adták ki és a könyv alapján készült film is nézők millióit vonzotta a mozikba. (nem mellesleg a könyv sokkal jobb, mint a film, de ez mindig így van.) az Athenaeum kiadó gondozásában megjelent Bárcsak láthatnál, Ahol a szivárvány véget ér és Bennem élsz után az írónő újabb, mesés és valóságos elemeket ragyogóan ötvöző regényét tarthatjuk kezünkben.

a könyvről: Sandy Shortt kényszerbeteg. amióta 10 éves korában eltűnt a szomszéd kislány, nem tudja feldolgozni, ha elvesznek a dolgai. kutatószenvedélye annyira magával ragadja, hogy magánnyomozóként keres eltűnt személyeket. Jack Ruttle is kétségbeesetten keresi öccsét, Donalt, akit egy éve mintha a köd nyelt volna el. amikor megtalálja Sandy hírdetését egy újságban, érzi, hogy a nő segíteni fog rajta. miközben Donal után kutat, egyszer csak Sandy is eltűnik, méghozzá egy olyan helyen köt ki, aminek létezéséről addig álmodni sem mert: az elveszettnek hitt fél pár zoknik, lakáskulcsok és nyomtalanul eltűnt emberek birodalmában. ez az új, szórakoztató és vidám világ, kedves, ám néha furcsa lakóival együtt befogadja Sandyt, ő azonban másra sem vágyik, csak hogy megtalálja a hazavezető utat.

"A padlót szinte teljesen ellepték a dobozból előhúzott ruhák és más tárgyak. Már ott tartottam, hogy felállok, és ráparancsolok, hogy mondja el végre, miről szól a jelenet, de ekkor rájöttem, hogy ismerős az egyik póló. Aztán felismertem az egyik zoknit is, meg a tolltartót... egy kézzel írt szöveget egy papírlapon ...

Bobby az üres doboz mellett állt, szeme szikrázott az izgalomtól.

- Most már érted?

Meg sem tudtam szólalni.

- Minden darab meg van címkézve. Minden egyes darabra rá van írva az a név, hogy "Sandy Shortt".

Dühösen néztem egyik tárgyról a másikra.

- És ez csak az egyik doboz. Azok is a tieid ám - mondta lelkesen, és a szoba sarkába mutatott, ahol öt doboz állt egymás tetején. - Ahányszor megláttam a neved, megőriztem a tárgyat. Minél több ilyen tárgyat találtam, annál világosabban láttam, hogy előbb vagy utóbb személyesen meg kell itt jelenned, hogy összeszedd őket. És íme, itt vagy."

személyes vélemény: szerintem Sandy nem kényszerbeteg, az olyan negatív. egyszerűen csak arról van szó, hogy olyan kérdései vannak, amiket mindenki feltesz magának (hova tűnik a fél pár zokni és miért mindig csak az egyik vesztődik el?), de általában az emberek könnyen túl teszik magukat a dolgon, őt azonban folyamatosan ez foglalkoztatja és ez teszi őt nagyszerűvé a szakmájában. de van ennek hátulütője is, mert képtelen normális kapcsolatot kialakítani bárkivel is, mert senki sem érti meg, hogy mi hajtja abban, hogy mindig mindent próbáljon megkeresni.

ezért is volt sorsszerű, hogy egyszer megtalálja azt a helyet, ahova minden és mindenki kerül, ami/aki nyomtalanul eltűnik és így válaszokat kap a kérdéseire. először úgy tűnik, hogy ő is itt fog ragadni, ebben a furcsa világban, ami eléggé utópisztikus, mert mindenkinek van állása, segítik egymást, megtermelnek mindent, amire szükségük van (vagy megtalálják, hiszen egyre másra bukkannak fel újabb és újabb tárgyak, amiket valaki, a való világban, elfelejtett), szélmalom telepeik vannak, a fából épített házaik tetején napkollektorok vannak és békében élnek egymással. Sandy sokat segít az ittélőknek, mert néhányuk családjáról tud mesélni, mivel ő volt megbízva a felkutatásukkal.

miután Bobby, a talált tárgyak kereskedője odaadja neki az összes dobozt, amiben az évek alatt elveszített dolgai vannak, elkezdenek eltünedezni a tárgyak, pedig elméletileg itt nem vesztődik el semmi. ez az a fordulat, amikor sejteni lehet, hogy Sandy is vissza fog kerülni a valóságba.

amikor végre találkozik azzal a kislánnyal, akit annak idején ő látott utoljára, mielőtt eltűnt és látja, hogy felnőtt és minden rendben van az életével, férje van és gyereke, végre feladhatja a keresést és visszatérhet a saját életéhez, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy a talált tárgyak országában találta magát.

a vége természetesen happy end, végre közel tudja engedni magához a férfit, akit mindig is szeretett és Jack Ruttle is rájön arra, hogy az öccse nem eltűnt, hanem meggyilkolták, ami persze szörnyű, de az ő élete is visszatér a normális kerékvágásba.

"Aztán újra csettintett.

- Ez az! Gregory! Sandy szereti Gregoryt. - Tele volt vele írva a naplód. Most már csak emlékszel.
Halkan válaszoltam.

- Bobby, a napló nem volt ott a dobozban.

- De ott volt.

Megráztam a fejem.

- Órákon át ott voltam a raktárban, mindent átnéztem. Száz százalék, hogy nincs ott. Emlékeznék rá.

Bobby értetlenül, és egyszerre türelmetlenül nézett rám.

- Ha egyszer mondom, hogy ott van... 

Ebben a pillanatban Wanda levegőért kapkodva felugrott, és a fejét Bobbyé és az enyém közé dugta.

- Mi van veled, valami baj van? - kérdeztem.

- Megint elvesztettél valamit? - suttogta.

- Nem, dehogyis - tiltakoztam, de megint átfutott rajtam a hideg.

- Nem mondom el senkinek - suttogta Wanda hatalmas szemekkel. - Becsszóra.

Egy darabig csendben ültünk. Én a lassan lefoszló fekete cérnára koncentráltam. Aztán egyszer csak előtört Bobbyból a nevetés. Nem mondhatni, hogy a legmegfelelőbb pillanatban, de ez nem is akármilyen nevetés volt. Talán a leghangosabb, legjobban magával ragadó, amit valaha hallottam tőle. - Kösz, Bobby, hogy nevetsz. Roppant vicces a helyzet, ja. Bobby nem felelt. - Bobby... - Wanda gyermeki suttogása végigborzongatta az egész hátamat. Bobby arcára néztem. Holtsápadt volt. Nyitott szájjal ült mellettem, mintha a mondandója a torkán akadt volna, mintha a rettenet az ajkaira tapasztotta volna. Könnyes volt a szeme, remegett az alsó ajka. Nem, nem ő nevetett. A nevetés odaátról jött ide, a szél szárnyán. A fák fölött repült, belepte a tájat, és leszállt közénk. Ahogy az agyam próbálta feldolgozni ezt a megrázó újdonságot, felpattant a nappali ajtaja, és megjelent Helena. Hálóinge, kócos haja, álmos szeme mutatta, hogy az ágyból ugrott ki. Nagyon mély aggodalom ült az arcán. Az ajtóban állva nézte Bobbyt, meg akart róla győződni, hogy jól hallotta-e, amit hallott. A fiú tekintetében ott volt a válasz, úgyhogy Helena azonnal, kitárt karral előrelépett. Lehuppant a díványra, Bobby fejét a mellére szorította, és úgy kezdte ringatni, mint egy csecsemőt. Bobby pedig keservesen sírt. Közben végig azt motyogta, hogy őt elfelejtették."