egy kis görög nosztalgia

Holnap hajnalban, olyan fél 5 körül lesz 10 éve, hogy elindultam Görögországba, életem addigi legnagyobb kalandjára (azóta is benne maradt a top5-ben).



 

Ha jól emlékszem, talán hétfőn tudtuk meg, hogy találtak nekünk munkahelyet, úgyhogy 3 napunk volt felkészülni az utazásra. Péntek hajnalban 1 barátnőmmel, Orsival és egy addig ismeretlen lánnyal, Tündével indultunk Bukarestbe, majd onnan délután tovább, Athénba, ahova reggel érkeztünk. Elgyalogoltunk a kikötőbe, ahol megvettük a kompra a jegyünket és a következő 12 órát a váróban töltöttük, a csomagjainkat őrizve. Felváltva mentünk ki szétnézni az iszonyatos hőségben (addig még soha nem tapasztaltam 40 fokos meleget) meg kaját szerezni. A komp csak este indult, megnéztük a naplementét, aztán aludtunk is valamennyit (sajnos nem volt pénzünk kabinra, úgyhogy a mellettünk diszkózó utasok mellett szundikáltunk). Hajnalban kötöttünk ki Kos szigetén. Szereztünk egy taxit és a szállodához vitettük magunkat, ahol alig akartak szóbaállni velünk.

 

Sokat vártunk, közben szétnéztünk, felfedeztük a konferencia központot, a sok medencét, a játszóházat, ahol az animátorok szórakoztatták a gyereket meg az éttermeket is. Közben megérkeztek azok a lányok is, akik repülővel utaztak, aztán végre bemehettünk a HR-es fickóhoz, Dimitris-hez, aki tört angolsággal arról faggatott minket, hogy miből gondoljuk, hogy képesek vagyunk takarítani? (Ez kicsit érdekesen érintett minket, mert mindegyikünk 1 évvel volt a diploma előtt, volt köztünk 2 orvostanhallgató is, szóval tény, hogy nem azzal töltöttük az időnket, hogy takarítónőnek képezzük magunkat, de úgy gondoltuk, hogy talán nem atomfizika és valahogy megoldjuk.) Aztán közölte, hogy egymás között is csak angolul beszélhetünk, ami már akkor is mókásnak tűnt, amikor még csak vele találkoztunk, de később az is kiderült, hogy a közvetlen főnökünket, a 2 ellenőrt és még 2 kollégánkat leszámítva senki egy kukkot sem beszél angolul. :D Ezután elmondta, hogy eszünkbe se jusson a főbejáraton közlekedni, a szabadnapunkon sem pancsolhatunk a vendégeknek fenntartott medencékben, majd megmutatta a mosodát, ahol kaptunk egyenruhát (tsodaszép kéket, fehér köténnyel), aztán mehettünk ebédelni a többi takarítónővel, egy teljesen ablaktalan, meleg, a ventillátorzúgástól és beszélgetéstől hangos étkezőbe. Arra nem emlékszem, hogy mi volt a kaja, de arra igen, hogy helyette csak a könnyeimet nyeltem, mert "kicsit" sok volt az utazás fáradalma, a hőség, a rideg fogadtatás és a sok információ. Röviden úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy hirtelen kipottyantunk az addig védelmező burokból.

Ebéd után elvittek minket a szállásunkra, ami elég messze volt a szállodától, ezért mindig kisbusszal szállítottak minket dolgozni, aztán haza, majd vissza vacsorázni, majd ismét haza. A szálláson is borzalmasan ki voltunk akadva, pedig, főleg visszagondolva, nem is volt olyan rossz. Kettessével voltunk egy apartmanban (régen szálloda volt ez is, csak már pár éve nem használták rendeltetésszerűen), volt benne egy szoba, fürdő, kis konyha és tartozott hozzá terasz is. Mi végülis hárman költöztünk be, a buszos-kompos csapat, amiből később volt is balhé, de miután Orsi hazament (nem bírta, akarta megszokni, a család is folyton mondta, hogy menjen haza), már mi is "szabványosak" lettünk Tündével.

Ami még vicces volt így első nap, hogy hívtuk az otthoni közvetítő cégtől a nőt, akit elvileg éjjel-nappal el tudunk érni, ha bármi gondunk van és hát persze, hogy nem akarta felvenni, amikor meg sikerült elérni, kb közölte, hogy magunkra maradtunk, mindent oldjunk meg, ahogy tudunk. Akkor az volt bennünk, hogy még aznap hazamegyünk (mókás, hogy utólag nem is értem, miért voltunk annyira kiakadva :D), aztán aludtunk rá egyet, amíg menni kellett vacsorázni. Pontosabban mi hárman le is maradtunk a buszról, mert nem ébresztettek fel minket, így gyalog indultunk el. Nagyon durva volt, hogy a fáradtságtól szinte egyáltalán nem hallottam, minden hang mintha a pincéből jött volna. Szakadt rólunk a víz, borzalmasan melegünk volt. Mire odaértünk, már nem is kaptunk kaját, úgyhogy vettünk magunknak valami ehetőt és szerettünk görög sim-kártyát. Visszafele a busz hazavitt minket. Utána lesétáltunk megnézni a tengerpartot, aztán végre kialudtuk magunkat.

Bár eredetileg ígértek nekünk reggelit, csak egy hónap után tudtuk kisírni, hogy kapjunk is, úgyhogy éhgyomorra zúdították ránk a napi teendőket. Reggel folyosókon, medencék körül, a gyerekfaluban (én ott voltam első nap) vagy a konferencia központhoz vezető fedett járdán kellett takarítani, aztán törölközőt hajtogattunk, majd kiosztották, hogy ki melyik szobákat takarítja. Nekünk első nap megmutatták, hogy mit hogy kell, aztán az első 1-2 hétben be voltunk osztva egy-egy gyakorlott takarítónő mellé. Én egy nagyon mogorva mellé kerültem, aki egyetlen szót sem tudott angolul (én is hasonló görög szókinccsel rendelkeztem :D), úgyhogy érdekes volt megérteni, hogy mégis mit vár tőlem.

Én aztán rengeteget voltam a mosodában, ahol egy bazinagy gépbe kellett adagolni az ágyneműket meg az abroszokat, takarítottam az éttermekben, ahol néha még finom falatok is jutottak, takarítottam a szobákban párban és teljesen egyedül is. Megtanultam, hogy hol szokott lenni a borravaló, megfogadtam, hogy soha többet nem iszom szállodában pohárból, mert konkrétan ugyanazzal a szivaccsal mossák ki őket, amivel a wc-t takarítják (sajnos nem vicc és nem is túlzás), láttam luxuslakosztályokat, amihez saját medence is jár és rengeteg dolgot szereztünk olyan szobákból, ahonnan hazamentek (2 dolgot vittem ezek közül haza: 1 TUI-s kék polárplédet, ami most is a párnámon van és a HP7 angol kiadását). A legkomolyabb meló az volt, amikor egy konferencia után rengetegen hazamentek és mi Tündével kaptunk 13 szobát/apartmant, amiből 7-ben nagytakarítani kellett. Akkor mentünk haza, amikor a többiek végeztek a vacsorával. Rengeteget dolgoztunk, a beígért minden 6 nap után egy nap szünet meg a havi egy szabad hétvégéből az lett, hogy júliusban egy szabadnapom volt valamikor az elején, augusztusban pedig a szülinapom volt az első. Szeptemberre talán jutott kettő, októberben viszont már szinte nem is dolgoztunk, pedig 8-ig volt szerződésünk.

Az első pár nap alatt csokibarnára sültünk még ott is, ahol fedett az egyenruha és jó pár kiló, szó szerint leolvadt rólunk. A nehéz ágyneműs meg törölközős zsák cipelésben annyira kifáradt a kezem, hogy éjszakánként arra ébredtem, hogy nem mozog a gyűrűs meg a kisujjam. Ez időnként még most is előfordul, ha nehezet cipelek.

Szabadidőnkben sokszor bementünk a városba, fagyiztunk, gyrost ettünk, néztük a yachtokat a kikötőben, sétáltunk a macskaköves belvárosban, csorgattam a nyálam a Converse cipőkre és azóta is bánom, hogy nem vettem meg a karosszékes magasszárút, mert szerintem az volt a legmenőbb. :D Egy ideig a partra is lejártunk meg olyan is volt, hogy meló után ottmaradtunk és kiszöktünk az ottani tengerpartra, amiben egyébként nem volt semmi extra és általában üres is volt, mert a vendégek a medencék mellett feküdtek, mint a heringek. Azóta se bírom felfogni, hogy mi a frásznak megy valaki egy csomó pénzért rgy szigetre, ha utána csak a medencében fürdik, ami akár a saját városi strandján is lehetne? Pár hét után viszont olyan állandó fáradtság lett rajtunk úrrá, hogy nem jártunk se a partra, se vacsorázni, inkább aludtunk és este összedobtunk valami kaját (rendszerint tojást, a szállodából elcsórt ezzel-azzal. Nem vagyok rá büszke, de akkor úgy éreztük, hogy ezzel vágunk vissza a kizsákmányoló rendszernek, plusz azt utólag sem gondolom, hogy belehaltak volna abba a pár szem krumpliba meg néhány zsömlébe.) Hetente egyszer jártam internetkávézóba, mert leginkább úgy lehetett tartani a kapcsolatot a családdal.

Egyszer elmentünk kölcsönzött bringával Tigakiba és Marmariba, kétszer voltam a Thermánál (termálvízes öböl a tengerben), egyszer az első kórháznál, amit még Hippocrates alapított és egyszer biciklivel bejártam Kos város összes nevezetességét. Van ott egy római katolikus kis kápolna is, aminek a kertje tele volt olyan külföldieknek a sírjával, akik azt kérték, hogy oda legyenek eltemetve. Akkor teljesen nonszensznek tűnt, de mostmár kapisgálom, hogy igenis lehet szeretni annyira azt a szigetet, plusz milyen jó már, hogy a családnak el kell mennie nyaralni, ha meg akarják látogatni pl a szeretett nagyi sírját. Mondjuk én inkább élve mennék még egyszer vissza, a hullámnak ugyan mindegy, hogy hol indul oszlásnak. :)

Nagyon megszerettem a szigetet, igazán kellemes hely, egyszer tényleg szeretném turistaként is megnézni. Mondjuk ahhoz az sem ártana, ha legalább annyit keresnék jelenleg, mint 10 évvel ezelőtt egyszerű takarítónőként, pedig az már a közvetítő cég által eléggé lefölözött összeg volt.

Hazafelé már nekem is futotta repjegyre (ez remekül hangzik, de annyira szezonon kívül voltunk, hogy a repülőjegy olcsóbb volt, mint a komp, amivel lekéstük volna a Bukarestbe tartó buszt), úgyhogy repülőn hagytam el a szigetet. Ez volt az első olyan repülésem, amire emlékszem is (az igazi elsőnél még nagyon pici voltam) és imádtam! A többiek mind panaszkodva szálltak le, nekem meg elmúlt tőle a térdfájásom. :D Az éjszakát az athéni reptéren töltöttük, aztán taxiztunk a buszhoz. Valamikor éjjel érkeztünk Bukarestbe, ahol autóval várt a család és, még mielőtt hazaérhettem volna, beugrottunk az egyetemre is, hogy szakdoga témát válasszak magamnak. Ez volt csak az igazi valóságba visszarángatás!

Nagyon sokat változtam a 3,5 hónap alatt. Szereztem némi önbizalmat, mert megtapasztaltam, hogy képes vagyok keményen dolgozni és képes vagyok megállni a saját lábamon. Még ha ez nem is volt teljesen a nagybetűs élet, azért csak önállóan oldottam meg a problémáimat, nem szórtam el a pénzem, nem keveredtem semmilyen zűrbe. Találtam barátokat, gyakoroltam az angolt, megtanultam annyira folyékonyan románul, hogy már úgy is gondolkodtam (az már más kérdés, hogy azóta szinte teljesen elfelejtettem) és megtanultam görögül olvasni, plusz néhány szót még azóta is tudok (leginkább takarító szakszavakat :D).

Nehéz volt utána megint belerázódni az otthoni életbe, hogy megint mindenbe beleszólnak a szüleim, az egyetemet jobban utáltam, mint valaha és nagyon vártam, hogy szabaduljak már tőle. Ja és én még soha nem fáztam annyira, mint akkor ősszel meg télen, megszoktam addigra a meleget és nagyon rosszul viseltem már a 20 fok alatti hőmérsékleteket is, nemhogy a téli -20-at!

Egy ideig azt terveztem, hogy diploma után visszamegyek és pár évig csinálom még, hogy legyen pénzem lakásra meg amire még kell, csak aztán jött Pisti és áthúzta az összes számításomat. <3